A tavasz a bocskais tanárokat is megihlette!

Iskolánk tehetséges pedagógusai „házi” irodalmi pályázaton mérettették meg magukat, melynek témája a tavasz volt. Nagyon büszkék vagyunk rájuk! Gratulálunk a szerzőknek!

Szeretettel várjuk a következő alkotásaikat is! Íme, itt olvasható két vers és egy mese:

Nagy Adrienn: Arcok

Vásott kölyök volt a reggel
Gólyatollat cibált, borzolt.
A szoknyám alá nyúlt huncut szemmel
S minden levélre friss vizet szórt.
Játszott a tegnapi szeméttel
Majd megállt s én rólad kérdeztem.
A gólyafészket teli hintette reménnyel
S nem felelt csak táncolt édesen
…és kacagott.

A délután fényes királynő volt
Nem sajnálta tőlünk, mit adhatott.
Éreztem, ahogy a bőrömbe színt olt
A szívembe ültetett egy fénymagot.
Láttam, ahogy a tócsába sugarat márt
Déli szépségét adta mindenhez.
Tudtam, õ téged most is lát
Azt mondta, majd mindig így szeretsz.
…és mosolygott.

Kimért öreg úr volt az este
Ajándékul hozott orgonaillatot.
Napomat õ fűszerezte ízesre
Lassan és szelíden végigsimított.
Látta a kölyköt, tudta a királynőt
Nekünk ringatott féltőn tulipánt.
Kérdeztem, veled kóstolok-e szőlőt
Lénye súgta, miénk a most és az azután
…és búcsúzott.

Nagy Attila: Tavasz

Fűz-illatok szerte hintve,
Fénynyalábok égre nőnek,
Domboldalon megterítve
elvarázsolt virágszőnyeg.

Nap sugara részegítő,
Megcsurran az élet vize,
Rovardöngés észveszejtő,
Édes-ízes, légi zene.

A természet újjáéled.
Sosem látni ilyen képet!
Tisztelegve integetnek
bólogató százszorszépek.

Ujjonganak földi lények!
Cserbenhagynak mind a szavak!
Rügy-fakasztó színes képet
vetít elénk csoda Tavasz!

Papp Márta: A próbatétel

Egyszer, abban az évben, amikor már túl régóta uralkodott a Tél és a Hideg, és már mindkettő unta saját létét a hegyek között, a Tavasz elérkezettnek látta az időt, hogy elfoglalja helyét és visszahódítsa a Világot.
Eltűnt a zúzmara, a dér; olvadni kezdtek a jégcsapok. A fények egyre élénkebbé, a színek egyre melegebbé váltak az erdő fái között. A patak tisztán és vidáman csobogott örömében, a nap egyre erősebb sugaraival élesztgette az erdő lakóit.
Csivitelés hallatszott az egyik lombkorona ágai közül. Egy vörösbegy pár emelgette szárnyait egymás felé boldogan.
Fészkükben két tojás díszelgett. Nagy öröm ez, hiszen várták már ezt a pillanatot… Nem mozdulatlan már a két tojás! Megrepedezett héjuk egyszer csak felpattant és két kis fióka bújt ki belőlük.
Szinte teljesen egyszerre!
A szülők egymásra pillantottak és csodálat villant a szemükben. Majd fiókáikra néztek és elámultak. Két tökéletesen egyforma lényt láttak maguk előtt, akik szinte összefonódva hagyták el lassan tojáshéjaikat.
Lill és Trill. Ez lett a nevük. Ettől a pillanattól kezdve szinte nem is léteztek egymás nélkül. Amikor szüleik táplálékot hoztak számukra, ők addig – addig tátogatták csőrüket, míg az élelem pontosan megfelezve csúszott le torkukon. Este egymást kicsinyke, alig kifejlett szárnyaikkal átölelve aludtak el szorosan egymás mellett.
Egy napon aztán váratlan dolog történt. Míg a szülők élelemért röpültek, egyedül hagyták alvó fiókáikat. Lill, a kis tojó, miután felébredt és kinyitotta szemét, sehol sem találta testvérkéjét. Rémülten csipogva kezdett ugrálni a fészekben, keresve Trillt. Egy idő után szinte teljesen kimerülve zuhant a fészek mélyére. Ekkor megérkeztek a szüleik, akik látván a félig üres fészket, hol zuhanó repülésben, hol eszeveszetten cikázva kutatták végig az erdőt fiókájuk után.
Nem jártak sikerrel. Holtfáradtan hazaérve, Lill mellé omolva, együtt siratták panaszos énekükkel Trillt.
Teltek a napok, hetek, hónapok. Úgy tűnt, a szülők lassan elfeledték az egykoron köztük élő madárkát. Nem úgy Lill. Bár az erdő lakói igyekeztek elfeledtetni vele a Szeretett Lényt, benne mégis megmaradt valami nevenincs, fájó hiány, valami űr, aminek a helyét nem tudta senki és semmi betölteni.
Egy idő után megalkudott a megváltoztathatatlannal és próbálta élni az életét úgy, mint bármelyik erdei énekesmadár. A bánat azonban úgy áradt belőle, hogy a többi madár nem szívesen kereste már a társaságát. Amikor már repülni sem tudott, a Bagoly volt az, aki nem tudta tovább nézni Lill szenvedését. Egy kora tavaszi napon felkereste és azt mondta neki:
– Nem nézhetem tovább a szomorúságodat! Tudom, hogy mi bánt Lill! Ismerem a titkot, amivel visszanyerheted a boldogságodat. Három feladatot kell teljesítened. Az első, találd meg azt az arany tollat, melyet használva visszakapod a képességedet a repülésre.
Lill pedig megfogadta a tanácsát. Két pici apró lábán elkezdett ugrándozni megállíthatatlanul az erdő mélyén. Nap nap után fáradhatatlanul haladt előre és bármilyen állattal találkozott az erdőben, megkérdezte őket, hogy nem láttak-e egy fényesen csillogó arany tollat. Senki sem tudott segíteni.
Egyik nap meghallotta két szajkó beszélgetését:
– Tudod mit hallottam a minap az egyik szomszédomtól?
– Mondd! Kíváncsi vagyok!
– Egy arany tollat emlegetett, amit ellopott a Naptól és elrejtett a fészkébe.
Több sem kellett Lillnek, titokban követte a szajkót és még azon az éjszakán megszerezte az arany tollat a fészekből.
Beillesztette a tollazatába a tollat és csodák csodájára, hihetetlen örömet érzett, ellenállhatatlan vágyat a repülésre.
Másnap felkereste a baglyot.
-Mi a következő feladatom? – kérdezte.
-A második feladatod az lesz, hogy minden segítségre szoruló állatnak segíts egy éven keresztül. Bármit kérnek tőled, teljesítened kell.
Lill kissé megszeppent, de elhatározta, hogy teljesíti a feladatot.
Egy álló évig mindent elkövetett, hogy teljesítse a bagoly kérését. Fáradtan, éhesen, csapzott tollakkal jelent meg végül a bagoly előtt.
-Becsülettel, óriási kitartással teljesítetted a feladatodat. Itt a jutalom érte. Egy varázsmagot adok neked. Az az utolsó feladatod, hogy ezt a magot ültesd el a patak mellé és óvd, vigyázd addig, amíg ki nem kel, meg nem nő. De figyelmeztetlek, nem mondhatod el senkinek, hogy miért vagy a patak mellett és mit csinálsz. Ha megszólalsz, minden kárba veszett.
Lill elültette a magot. Éjt nappallá téve figyelte, ápolta a növénykét. Számtalan madár odaröpült hozzá és kérdezősködött. De ő sosem válaszolt. Volt olyan, hogy kigúnyolták, megcsipkedték. Semmi másra nem gondolt Lill, csak arra, hogy ha elég kitartó, teljesíti a feladatot, és eléri, amire oly régóta vágyott.
Elérkezett a nap, amikor a növény, káprázatos pompával uralkodott az erdőnek azon a részén szépségével. Lill nagyon büszke volt magára. Ebben a pillanatban egy gyönyörű fénysugár vetődött rá a patak parton. Önmagát megpillantva a víz tükrében, tollai csak úgy ragyogtak a szivárvány minden színében. Megrázta magát, felállt és hogy szomjúságát oltsa, beleivott a patak vizébe.
Felemelte fejét és hirtelen furcsa érzések járták át… Azt az ízt érezte a torkában, és azt az érzést a szívében, mint fióka korában, amikor a testvérével, Trillel megosztoztak egy-egy finom falaton.
Megdobbant a szíve, és felpillantott annak a bokornak a legmagasabb ágára, melyet ő oly hatalmas elszántsággal nevelgetett. Egy ismeretlen, de mégis ismerősnek tűnő vörösbegyet látott az ágon. A vörösbegy őt nézte.
Hirtelen egyszerre kezdtek rá egy dallamra. Még gyerekkorából ismerte, mert a szüleitől gyakran hallotta… Lehetséges lenne?! De már tudta, hogy igen!
Trill volt az, az elveszettnek hitt testvére.
Földöntúli örömmel röpködték körbe egymást végig az egész erdő fölött. Csak röpültek, röpültek észveszejtő boldogsággal, óriási köröket leírva egymás körül, és nem tudták levenni a tekintetüket egymásról.
Trill elmesélte, hogy egy nagy testű madár fogságába esett, akiről sosem tudta meg, hogy kicsoda. Elrablója annyit elárult, hogy ez egy próbatétel lesz a két testvér számára.
Trill ekkor belenézett Lill szemébe és azt mondta: -Tudtam, hogy megtalálsz!