„A Kadarcs gyermeke”

2015. október 1-jén Gulyás Zsuzsa 7. osztályos tanulónk különdíjban részesült a Lengyel Menyhért Városi Könyvtár által meghirdetett  meseíró pályázaton.

A kadarcsi aranydió

Hol volt, hol nem volt, az újvárosi Kadarcs folyón is túl, élt egy kislány. Ez a kislány iskolába járt, úgy, mint mindenki, de nagyon szeretett az erdőben időzni.
Amikor sétált az erdőben, talált egy aranyszínű diót. Gyorsan hazavitte, és megmutatta a szüleinek:
– Nézzétek, mit találtam!- kiáltott a kislány, akit úgy hívtak, hogy Dorka.
– Nahát!- mondták a szülei.
– Különösen szép!- mondta az apja.
Amikor elérkezett a lefekvés ideje, Dorka az éjjeli szekrényére tette a kis aranyszínű diót. Éjféltájban a dió elkezdett fényesen világítani, de mire a kislány odaért, sajnos a fény elaludt. Mikor reggel felébredt, azt hitte, hogy hogy álmodta az egészet.
Elment az iskolába, és délben sietett is haza. Megírta a leckét és két barátnőjével, Annával és Julival elmentek fagyizni a közeli cukrászdába.
– Képzeljétek! Tegnap találtam egy arany diót – dicsekedett a lány.
– Tényleg? – kérdezte Juli. –Hol találtad? Meséld el részletesen!
A lány mindent elmesélt a két barátnőjének, hogy hol találta, és azt is, hogy mi történt tegnap éjszaka.
Elrepült az idő! Dorka elbúcsúzott a barátnőitől, már ment is haza az erdőn át. Megvacsorázott és lefeküdt. Alig hogy elaludt, ismét világított a dió, de most Dorka gyorsan kipattant az ágyból. A dió kinyílt. Egy szép szitakötő jelent meg előtte.
– Köszöntelek! Én azért vagyok itt, mert egy vasorrú bába elátkozott engem. Én is gyermek vagyok. Kérlek, segíts rajtam! – szólt könyörgő hangon a szitakötő fiú.
– Jól van, segítek neked!- egyezett bele a lány. Bár maga sem akarta elhinni, hogy ez mind igaz lehet.
– Három próbát kell kiállnod! Egy varázsteát kell elkészítened. Ahhoz, hogy elkészítsd, meg kell szerezned az erdő mélyén lakó vénséges vénasszony ezüst teáskannáját. Másodszor pedig az erdő nyugati részében áll két kőrisfa, az egyik ezüstlevelű, a másik aranylevelű. De vigyázz, az aranylevelűről szakíts három bogyót. Harmadszor pedig, az erdő közepén áll a Rozsdafa. Ennek a fának az odvában van egy varázskanál. Szerezd meg! A próbákat ne felejtsd el!
Dorka azonnal elindult. Hamar megtalálta a régi kis házat, s illedelmesen bekopogott. Egy vénséges öregasszony nyitott neki ajtót, Dorka pedig megszólalt:
– Jaj, kedves öreganyám, nagyon átfáztam! A szüleimet keresem, de nem találom őket! – az öregasszony csudálkozva nézte a lányt.
– Még szerencse, hogy így szólítottál! Édes gyermekem, gyere, igyál meg egy csésze teát! – kedveskedett az öreg. Dorka elfogadta a meghívást, de azonnal meglátta az asztalon az ezüst teáskannát.
– Esetleg készíthetek egy kis almás pitét gyermekem? – kérdezte meg Dorkát.
– Ó, igen! Köszönöm! – vágta rá okosan a leány. Megvárta, míg kimegy az öregasszony a szobából, megfogta a kannát, és uzsgyi, már kint is volt.
Megkereste a kőrisfát. De azon tanakodott, hogy melyik fa a jó. Végül eszébe jutott a szitakötő tanácsa, és próbált felmászni a fára. Hát, nem nagyon sikerült. Aztán elővette minden kötélmászó tudását, és feljutott a fára. A legszebb három bogyót szakította le. Ezután elment a Rozsdafához. Könnyen észrevette az odút. De egy mókus tanyázott benne. Dorkának sikerült elcsalogatni a mókust egy kis keksszel, amit vacsora után kapott, s utána gyorsan kivette a varázskanalat. Haza vitte, s kinyílt a dió.
Dorka hamar megfőzte teát, úgy ahogy édesanyjától látta. S a végén szépen, óvatosan megkutyulta, megkavargatta és odaadta a szitakötőnek.
– Azt kívánom, hogy törjön meg a varázs!- mondta a fiú, s megitta a teát. Egy szempillantás alatt egy aranyhajú fiú állt előtte.
– Köszönöm! – mondta az aranyhajú fiú.
– Örülök, hogy sikerült megtörni a varázslatot! – mondta a lány.
Reggel, amikor Dorka felébredt, még álmosan fordította félre a fejét, és az éjjeli szekrényén meglátta a diót kinyílva, és mellette egy kis kanálkát. A kanál alig volt nagyobb egy szitakötőnél…
Itt a vége, szaladj el érte, ott van Kadarcsi erdőbe’.